Swiss News

Introduction

North Macedonia is a small country of 1.8 million people in the Western Balkans, a region that has proven to be an important source of foreign fighters joining the ranks of the Islamic State, often taking their families with them. It is also one of the few places, where governments have actively repatriated their citizens following the end of the Caliphate. Amongst the Western Balkan states, North Macedonia and Kosovo stand out as they have not only allowed women and children to return but men too, and in some cases actively brought them home, a step considered socially and politically unfeasible in most European countries. However, North Macedonia suffers deep socio-economic divides along ethnic and religious lines, combined with weak and underfunded governmental institutions often not equipped to carry out adequate rehabilitation and reintegration. These conditions can bring about a number of challenges that can have long-term social and security implications regarding repatriated, but not adequately rehabilitated and reintegrated returnees. These challenges are explored below.

North Macedonians in Syria and Iraq

It is estimated that between 143-150 North Macedonians travelled to Syria and Iraq to join the Islamic State and possibly other terrorist groups. Most of these were men, but at least ten women have also left. As with most European countries, return was possible to North Macedonia at the start of the conflict, before the official establishment of the Caliphate in June 2014, without legal consequences. In line with European practice, North Macedonia criminalized people participating in conflicts outside of the country’s territory with a change in the country’s Criminal Code in September 2014. Since then, this charge brings with it a prison sentence of at least five years.

However, it does not seem to apply for women, as their participation in any conflict would be difficult to prove given their role being restricted once in Syria. In other European states, such as the Netherlands, Germany, France or Belgium, alternatively, women were charged with recruitment, providing financial support, inciting others to travel or simply being members of a terrorist organisation. In some cases, women who joined the Islamic State were subject to cumulative prosecution, whereas they were prosecuted for core international crimes, including for their involvement in (sexual) slavery as a crime against humanity.1 Despite these alternative possibilities and examples of other countries, women have not been prosecuted in North Macedonia for their affiliation with and travel to the Islamic State.

A policy of repatriation, rehabilitation and reintegration

The North Macedonian government adopted its National Plan for Reintegration, Resocialization and Rehabilitation of Returnees for Foreign Armies and Members of their Families (Women and Children) in June 2020. In line with its obligations stemming from this National Plan, the government has taken an active role in repatriating its citizens from Syria and Iraq. Contrary to most European states, North Macedonia has actively brought back not only women and children, but men too. In addition to those who returned voluntarily at the beginning of the conflict, the government has carried out three separate waves of repatriation between August 2018 and July 2021, resulting in the return of 11 men, eight women and 14 children. Together with those who returned voluntarily, the total number of returnees as of 2025 was 102, according to governmental sources.

Based on the North Macedonian government’s own reporting, as of 2025, 76 returnees (it is assumed that all are men) have been prosecuted, while 11 men were at that point still incarcerated (four of whom have since likely been released). The minimum prison sentence handed down for participating in a foreign conflict is five years, the maximum sentence received by a foreign fighter returnee was, as of 2023, 18 years: a combined sentence of eight years for spreading Islamic State propaganda in addition to a ten-year prison sentence for participation in a foreign army and recruitment. Nine men who were released during the course of 2023/2024, and an additional 26 women and their family members have undergone rehabilitation and reintegration by the end of 2025.

Women, as they do not face prosecution, have the possibility to enter rehabilitation and reintegration upon arrival. However, this is voluntary. Rehabilitation and reintegration, of both men and women, is led by the Centres for Social Work (CSW) together with members of civil society. There are 30 CSWs, one in most cities, working under the Ministry of Social Policy, Demography, and Youth. They are responsible for carrying out services of social protection, including assisting with the rehabilitation and reintegration of not only those returning from Syria and Iraq, but also of those formerly incarcerated. The CSWs, in partnership with civil society organisations (CSOs), carry out home visits, psychological assessments and aid in a wide range of everyday tasks, such as informing returnees of their rights, assisting with finding housing or work, and maintaining contact with the schools of the children.

Civil society organisations, such as the Macedonian Center for International Cooperation (MCIC), take on additional responsibilities in the rehabilitation and reintegration or returnees. They work not just with the returnees themselves, whether still incarcerated or post-release, but also their family members, as well as those who have never left for Syria and Iraq. Civil society actors provide a safe space for individuals who might be untrusting of state institutions, and act as a bridge between those undergoing rehabilitation and state services. Though women are not prosecuted and therefore in the eyes of the law are considered innocent, it does not mean that they do not constitute a risk to both society and those who work with them. Returnees are therefore monitored by the Agency for National Security, as well as the police who carry out risk assessments to determine the possible risk they pose.

Challenges

1. Returnees and those who have never returned

Due to the government’s commitment to the repatriation of fighters and their family members, there are relatively few North Macedonians who remain in the former territories of the Caliphate, whether actively fighting, imprisoned or in detention camps. According to latest estimates by the government, five North Macedonian men remain actively fighting in the region, while another four are imprisoned in Syria. In addition, approximately four adults (likely all women) remain in camps with an unknown number of children. Interestingly, one North Macedonian has also risen to the rank of Colonel in Syria’s new army: Abdul Samrez Jashari is a designated terrorist and previously was the leader of Xhemati Alban, a predominantly ethnic Albanian militant group that played a role in overthrowing Syrian President Bashar al-Assad’s regime in December 2024.

While the risks associated with possible unwanted returnees entering the country undetected are therefore low, those who have been repatriated and have served their sentences in the past couple of years remain a threat if not rehabilitated properly. As mentioned earlier, participation in rehabilitation and reintegration programmes while in prison and after release is entirely voluntary, and state capacity to carry out these services and to monitor all returnees and their family members is limited. While repatriation is commendable, as it assumes the state takes responsibility for its own citizens, without compulsory, structured and sustained rehabilitation efforts, returnees will continue to pose a security risk at home.

The ideology of the Islamic State remains popular and continues to inspire the formation of cells who actively aim to recruit new members and plan to carry out attacks. Recently, a group of five residents of the capital, Skopje have been charged with publicly calling for and encouraging the formation of a terrorist group based on the ideology of the Islamic State. Previously, a similar cell in the city of Gostivar has also been dismantled. Members of this group planned to carry out terrorist acts against civilian targets and public facilities.

2. Connections to international networks in the region and beyond

Enabling the formation of these cells is the interconnectedness of North Macedonian groups with those of its neighbouring countries. Albania and Kosovo both gave home to a high number of foreign fighters in Syria and Iraq, with around 140 Albanians and between 355-446 Kosovars leaving to fight for the Islamic State. While Albania has only repatriated women and children, Kosovo has been actively repatriating all its citizens. The number of returnees, as well as the religious, ethnic and linguistic overlaps between these countries allow for the quick spread of ideas and people.

One of the most prominent North Macedonian recruits, militant leader turned Salafi2 imam, Rexhep Memishi, who fought in Syria and was arrested in 2016 and sentenced to seven years for recruiting for the Islamic State, has a strong influence across the region. Prior to his arrest, Memishi lectured in Kosovo, from where he was eventually banned due to his radical teachings. Freed in 2023 after serving his sentence, the Albanian ethnic has built up a sizeable social media following not only in his home country, but across other Albanian speaking communities in Albania and Kosovo. Though he is not allowed to actively preach in North Macedonia, other imams in his orbit could likely be influenced by his radical teachings.

Finally, segregation between different ethnic groups (Macedonians and Albanians in the case of North Macedonia) and by extension Christians and Muslims, continues to fuel ethno-nationalist sentiments as well as resentment towards one another, easily exploited by radical groups regardless of the ideology. These tensions as well as the difficult socio-economic situation of some disadvantaged groups make it easier for foreign influence to set foot. Concerns regarding the growing influence of “foreign strains” of Islam, such as political Islam spread by Turkey or the Wahhabi strain3 of Islam exerted by Saudi religious, cultural and social institutions have been present since the 1990s and have grown in recent years.

3. Women who remain radicalised and their children

As mentioned earlier, in North Macedonia, and across the region with a few exceptions, women have not been prosecuted for travelling to Syria and Iraq, for joining the Islamic State, for potentially recruiting other women to do so or for carrying out other activities in the name of the Caliphate influenced by its ideology. Contrary to other European countries, they have also not been subjected to cumulative prosecution for core international crimes or for domestic offences such as child neglect for taking their children to an active war zone. Women returning to North Macedonia are therefore not only under less scrutiny than those who return to Western Europe, but have fewer opportunities to engage in organised rehabilitation and reintegration, as participation in those options presented to them remain voluntary.

This approach fails to acknowledge the multi-dimensional role women can have from harmless victims to willing perpetrators, offenders or even potential security threats. Though returning women are monitored by state services, a lack of state-led, compulsory, long-term rehabilitation programmes for women would enable a better control over the future of returnees. The lack of such programming for women has far-reaching implications for their children as well. Without adequate long-term assistance it is difficult to assess not only whether women remain radicalised (or even actively recruiting), but also to evaluate the environment their children grow up in. Children are rightly so considered victims of this situation, but without adequate programming can turn into perpetrators in the future.

4. Lack of sustainable government investment in P/CVE

In North Macedonia, a strong network of CSOs exists that carry out preventing and countering violent extremism (P/CVE) programming, among them rehabilitation and reintegration. In lieu of adequate national and local state-led programming, often these organisations assume responsibilities for which they might not have the adequate capacity, funding and legal obligation to do so. Many of these CSOs are active in all three stages of P/CVE4 and carry out a wide range of activities with limited capacity. Due to the lack of governmental support, these organisations are heavily dependent on foreign funding, which not only runs out at the end of each project cycle, hampering sustainability and forward planning, but can be guided by foreign interests. Local government at the same time remains underfunded and understaffed to carry out such activities and to build up experience for future P/CVE programming, such as rehabilitation and reintegration.

Conclusions

Contrary to many other European states, the North Macedonian government has recognised its responsibility in repatriating all its citizens from the battlefields of Syria and Iraq, not just women and children. As a result, very few North Macedonian’s remain in the former territory of the Islamic State and in detention camps where conditions are dire, as most have returned to their home country. While men face prosecution, women are encouraged to enter rehabilitation and reintegration programmes, the participation in which remains voluntary. Such programmes are also heavily reliant on civil society involvement and foreign funding, with most national and local governmental actors lacking the commitment and resources to actively engage with this vulnerable group of individuals. Repatriation, while a step in the right direction, is only efficient as long as it is followed up by sustainable efforts of state-led rehabilitation and reintegration programming. It is not enough to bring people home, if then there is no follow-up plan to make sure they return to society, and do not constitute a security threat in the future.

Footnote

1 Cumulative prosecution or cumulative charging refers to (a) charging multiple distinct crimes based on the same underlying act(s), with the charges presented cumulatively rather than alternatively; (b) prosecuting various acts separately as terrorist offences, core international crimes and other national offences (e.g. travelling to the conflict zone for the purpose of terrorism and the war crime of pillaging or outrages upon personal dignity). Genocide Prosecution Network (2025), p. 8.

2 Salafism is an ultra-conservative, puritanical movement within Sunni Islam that advocates for the return to a pure, unadulterated form of Islam, whose authenticity is exclusively located in the Qur’an, the Sunna and the example of the salaf (early ancestors). Salafism seeks to decontaminate Islam from culture and politics and provides a univocal manual to live one’s life according to strictly defined Islamic principles. Inge, A. (2016)

3 Wahhabism is a religious ideology and movement stemming from the 18th century territory of what is today Saudi Arabia, where it remains the most prominent form of Islam practiced. Wahhabism is considered to adhere to the original, therefore correct interpretation of the general Islamic doctrine, therefore it is often characterized as the most extreme or conservative strain of Sunni Islam. In the literature, the terms Wahhabi and Salafi are often used interchangeably as synonyms, but Wahhabis are also considered a „special orientation within Salafism”, the form Salafism has taken in Saudi Arabia. Its main difference from Salafism relates to legal matters. Inge, A. (2016) and Iliev, A. et al. (2022), p. 190.

4 P/CVE efforts can generally be divided into three main stages: primary, secondary and tertiary. Primary prevention is targeted at eliminating the “breeding grounds” for radicalisation and addressing its root causes. These measures are generally aimed at those at risk of radicalisation, i.e. those who might not be radicalised yet. Secondary prevention is more individually oriented and is focused on the individuals already radicalised or on the verge of radicalising, but who have not yet committed an offence. Finally, tertiary prevention targets the violent behaviour itself, aimed at individuals who have gone down the road of radicalisation and have possibly committed a criminal offence as well. The objective of this stage is disengagement from violent behaviour and rehabilitation and reintegration into society. Gielen, A. (2020), p. 67.

Additional readings

Foreign Terrorist Fighters Knowledge Hub

Genocide Prosecution Network (2025). Cumulative prosecutions of foreign terrorist fighters for core international crimes and terrorism-related offences: An analysis of selected jurisprudence, Eurojust. https://www.eurojust.europa.eu/publication/cumulative-prosecutions-foreign-terrorist-fighters-core- international-crimes-terrorism-related-offences

Gielen, A. (2020). Cutting through Complexity, Evaluating Countering Violent Extremism (CVE), Amsterdam University Press, Amsterdam

Herbach, M., Mehra, T., Renard, T. (2024). Female Jihadis Facing Justice: Comparing Approaches in Europe – Managing Female Violent Extremist Offenders in Europe: A Data-driven Comparative Analysis, International Centre for Counter-Terrorism (ICCT). https://icct.nl/sites/default/files/2024- 02/Female%20Jihadis%20Facing%20Justice.pdf

Iliev, A., Grizhev, A., Petrovski, A. (2022). Ideology of modern Wahhabism. Security Horizons, 3(7), 189- 200.https://www.researchgate.net/publication/372376133_IDEOLOGY_OF_MODERN_WAHHABISM

Inge, A. (2016). The making of a Salafi Muslim woman: Paths to conversion, Oxford University Press USA

Kursani, S. (2018). Salafi pluralism in national contexts: the secular state, nation and militant Islamism in Kosovo, Albania, and Macedonia, Southeast European and Black Sea Studies, 18(2), 301–317. https://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/14683857.2018.1474548

Shtuni, A. (2022). The Western Balkans: Repatriated Foreign Terrorist Fighters, Sentencing Trends, and Security Considerations, Program on Extremism at George Washington University. https://extremism.gwu.edu/sites/g/files/zaxdzs5746/files/Western-Balkans- Repatriation_Shtuni_September-2022.pdf

A Repatriation without Rehabilitation? The Case of North Macedonian Foreign Fighters bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Hundreds of lives are lost each year in Nigeria as a result of boat accidents yet nothing seems to change.

A 6,000km pipeline running along the Atlantic coast of 14 countries is to be built starting in 2028.

Credit: liujunrong/iStock by Getty Images - Source: IMF

By Jean-Marc Natal and Azim Sadikov
WASHINGTON DC, Jul 17 2026 (IPS)

The largest disruption to the global oil market in decades should have sent prices soaring. But after spiking at the start of the war in the Middle East, crude prices soon settled in a range of $90 to $100 per barrel, much lower than many had feared. Why didn’t prices climb higher? The answer is that a combination of factors helped cushion the initial blow. But much of that room has now been used up.

There are plenty of reasons why oil should have become cripplingly expensive. The war effectively closed the Strait of Hormuz, cutting off some 20 million barrels a day of crude oil and refined products, a fifth of global consumption. Gulf producers redirected what they could. Saudi Arabia sent oil through its pipeline to the Red Sea port of Yanbu. The United Arab Emirates pushed its Fujairah port, outside the strait, close to capacity. Even so, these workarounds offset only a fraction of lost Hormuz volumes.

Beyond crude, refined product output in the gulf region dropped significantly, hitting diesel and jet fuel hardest—products in which the region accounts for about 10 percent of global supply.

By the end of May, more than 1.1 billion barrels of crude—equivalent to about 10 days of typical global consumption—had not reached the market. At the same stage of the disruption, the shortfall exceeded those of the 1973 oil shock, the Iran-Iraq war, and the Gulf War.

Three shock absorbers

How did the global system absorb a disruption of this scale? In the days before the war, supply was running about 2 million barrels a day above demand, providing a head start. In the March-May period, three factors helped close the gap:

• Demand compression did the heavy lifting, especially in Asia, as higher prices reduced consumption and economies turned to alternatives such as coal and renewables. Transportation demand proved stickier though, in part because of fuel price caps, subsidies, and tax rebates that contained the impact—but at a fiscal cost.
• Production outside the Gulf rose more than expected, by nearly 2 million barrels a day above 2025 levels. The United States led the way, with Venezuela, Guyana, and Russia also raising production.
• Inventories did the rest. The estimated market deficit of about 4.0 million barrels a day in March–May was met almost entirely by drawing down global stocks, including commercial inventories in China and strategic reserves.

Recovery won’t be instant

Before the most recent escalation of tensions, the US-Iran framework agreement to reopen the strait sent prices sharply lower, in large part because stranded oil on tankers in the Gulf could rapidly return to the market. Still, much remains uncertain—including when freedom of navigation through the world’s most critical oil chokepoint will be effectively restored, and how quickly shipping, insurance, and operator confidence will follow.

Industry estimates suggest it will take two to three months before a significant share of oil flows can resume following a full reopening of the waterway. A longer-term concern is that prolonged production halts could cause permanent output losses, especially where financing to restart wells is scarce.

Whenever supply begins to recover, the oil deficit will close only gradually, drawing inventories closer to operational minimums—the level below which the physical system itself begins to bind.

Lessons for policymakers

Energy shocks still bite. What cushioned the initial blow this time is that energy markets had room to maneuver and absorb it. As tensions flare again in the Strait of Hormuz, that room is now smaller and shrinking further as spare capacity has been deployed, demand has compressed, and inventories have been drawn down. Unless inventories are replenished, the world will start from a weaker position when the next shock comes.

For policymakers, three lessons stand out:

• Inventories matter. Rebuilding them is essential to prepare for future shocks.
• A single chokepoint leaves the global economy heavily exposed. Diversifying energy sources—including renewables—is as important as diversifying routes.
• Support to consumers should be targeted to the most vulnerable and temporary to protect government budgets and the price signals that encourage energy saving and efficiency.

Energy markets’ flexibility and prompt policy actions bought the global economy time. An enduring US-Iran agreement would create an opening to restore supply. But significant efforts are still critically needed to increase the resilience and diversification of energy supply and prevent oil shocks from destabilizing the global economy.

IPS UN Bureau

 

Follow @IPSNewsUNBureau
!function(d,s,id){var js,fjs=d.getElementsByTagName(s)[0],p=/^http:/.test(d.location)?'http':'https';if(!d.getElementById(id)){js=d.createElement(s);js.id=id;js.src=p+'://platform.twitter.com/widgets.js';fjs.parentNode.insertBefore(js,fjs);}}(document, 'script', 'twitter-wjs');  

  

 

By CIVICUS
Jul 17 2026 (IPS)

 
CIVICUS discusses the prospects for elections in Serbia with Rasa Nedeljkov, Programme Director at the Center for Research, Transparency and Accountability, a civil society organisation that monitors electoral processes and the rule of law in Serbia.

Rasa Nedeljkov

Following mass protests demanding restoration of the rule of law, Serbian President Aleksandar Vučić announced on 27 June that he would resign within weeks and call early presidential and parliamentary elections. However, many in civil society are suspicious, with no date yet set for elections and the potential for Vučić to retain power by becoming prime minister. The ruling Serbian Progressive Party has moved to dismantle the conditions for fair competition. Civil society organisations that demand accountability and monitor elections face legal harassment, police raids and smear campaigns. Serbia’s path to European Union (EU) membership has stalled as its government deepens ties with China and Russia.

How has President Vučić responded to demands for elections?

Vučić committed to holding early elections in 2026 under pressure from over a year of mass protests. His announcement came with no date for dissolving parliament or his resignation, amid speculation that he could return as prime minister.

Vučić has deliberately dragged his feet because he wants to ensure that when they happen, his party cannot lose. Meanwhile, the government has systematically worsened conditions for elections. Independent media are being suffocated. University professors who supported student protests are being fired. Justice officials who show independence are being replaced by more obedient ones. Hate campaigns against civil society, journalists, opposition parties and students are intensifying. The plan has been transparent: call elections only once the environment is so controlled that they cannot bring real change.

This strategy reveals the fundamental collapse of democratic standards in Serbia. Democracy requires genuine competition, and competition is genuine only when the government can lose. Vučić is building the opposite, putting in place a system where elections are empty rituals that rubber-stamp predetermined outcomes. Every month of delay has bought time to consolidate control and eliminate remaining spaces for independent voices.

What are the challenges with elections in Serbia?

Elections are being voided of substance through the systematic disregard, misuse and selective enforcement of laws and rules, all with the goal of turning elections into empty rituals.

We are witnessing harsher voter intimidation, more elaborate political clientelism, more brazen abuse of public resources and increasingly overt violence on election day. Our observers have been physically attacked, with police looking on.

Elections are still held, but the quality of the process is severely damaged. Electoral corruption takes countless forms, including interference in elections by organised crime and capture of institutions. And it’s protected by impunity. The state apparatus refuses to prosecute it.

Serbia is becoming an electoral autocracy. Unlike democracies, where governments lose elections, in electoral autocracies only opposition parties can lose.

How is the government attacking civil society?

Fourteen months ago, police raided our office and remained on-site for 28 hours, copying almost 10,000 pages of financial documents. This was turned into a spectacle for state-controlled media, which branded us a ‘criminal gang of foreign mercenaries money-laundering millions of dollars’. Three other civil society organisations in Belgrade were raided on the same day. We still haven’t heard from the prosecutor’s office, and we are certain our papers were perfectly clean.

Yet the assault continues through narrative and threat. Senior ruling party officials and pro-government media regularly label us as behind-the-scenes organisers of a ‘colour revolution against Serbia’. We live in constant uncertainty, never knowing if another raid or something worse is coming. The strategy is clear: to exhaust civil society financially and psychologically and make donors and partners fear any association with us. It’s institutional intimidation dressed in the language of law enforcement.

Can protests bring lasting institutional change?

The protests are the best thing that has happened to Serbia in a long time. Sparked by the collapse of a railway station canopy in Novi Sad in November 2024, which killed 16 people, they began as a student-led demand for accountability and grew into a nationwide movement. Our society had sunk into political apathy, a feeling that there was no alternative, not even a slight possibility of change. The endurance of Serbian people in demanding the restoration of the rule of law, in the face of growing repression and toxic propaganda, has been remarkable. Society has been evolving politically, showing more solidarity and resilience. People have begun to imagine that change is possible.

At the same time, the protests have made painfully visible how deep state capture runs, and how far Serbia is from having accountable institutions. How do you translate months of mobilisation into lasting change? Nobody has a complete answer. When we get there, the transition will be complex and exhausting. We should closely watch neighbouring Hungary. Viktor Orbán’s and Vučić’s styles of authoritarian, grand-corruption-driven rule are very much alike. However, Hungary is an EU member, which may make a big difference.

We believe it’s important that this period, rather than the moment elections are officially called, be used for preparation, including by recruiting and training people to serve as election observers and members of polling boards, and building the logistics needed to cover polling stations nationwide. The goal has to be readiness, so whenever elections are called, the infrastructure of oversight is already in place.

What’s the role of the EU in Serbia’s democratic future?

Serbia needs more international support and pressure, and the EU is the most crucial lever. Neighbouring countries are making progress towards EU membership. Serbia is stuck. Without the EU perspective, all potential outcomes for Serbia look murky.

Our current government is far closer to China and Russia than to Europe, as its propaganda and rhetoric make abundantly clear. It wants only the financial benefits of EU membership, not the accountability that comes with it. It wants EU money without EU standards. That’s not a sustainable position, but without stronger international pressure, it may be the path Serbia remains on.

CIVICUS interviews a wide range of civil society activists, experts and leaders to gather diverse perspectives on civil society action and current issues for publication on its CIVICUS Lens platform. The views expressed in interviews are the interviewees’ and do not necessarily reflect those of CIVICUS. Publication does not imply endorsement of interviewees or the organisations they represent.

GET IN TOUCH
Website
Bluesky
Facebook
Instagram
Threads
TikTok
Twitter
YouTube

SEE ALSO
Serbia: ‘Social media are more trustworthy than much of official media, a disturbing sign of state capture’ CIVICUS Lens | Interview with Marija Babić 29.Jun.2026
Serbia: ‘We haven’t inherited democracy, so we’ve had to reinvent it ourselves’ CIVICUS Lens | Interview with Mihajlo Matković 06.Dec.2025
Serbia’s suspicious election CIVICUS Lens 26.Jan.2024

 

Follow @IPSNewsUNBureau
!function(d,s,id){var js,fjs=d.getElementsByTagName(s)[0],p=/^http:/.test(d.location)?'http':'https';if(!d.getElementById(id)){js=d.createElement(s);js.id=id;js.src=p+'://platform.twitter.com/widgets.js';fjs.parentNode.insertBefore(js,fjs);}}(document, 'script', 'twitter-wjs');  

  

 

 

Bevezető gondolatok: Törökország

A címben szereplő ország történelme sok kapcsolódási pontot mutat. Fekvése szerint kiemelt stratégia szerepet tölt be. Vallási szempontból a világvallások határvonalán fekszik. Törökország transzkontinentális állam – kisebb része Európában, nagyobb része Ázsiában található. Földrajzi helyzete miatt geostratégiai szempontból fontos ország. Alapfelvetésként jelentkezik – és a téma aktualitását, jelentőségét is adja – ,hogy Törökország két kontinens, Ázsia és Európa határán fekszik, mindemellett ezen  elhelyezkedése határozza meg leginkább jellegét. Nemcsak földrajzi, hanem több tekintetben is „választóvonalbeli” helyzete miatt kiemelkedő fontosságú, így kulturális, térbeli tekintetben is egyaránt európai és ázsiai jelleggel, karakterekkel is rendelkezik. Törökország területe több mint 780 000 km² , földrajzilag, térben is valóban összekötő „híd” Közel-Kelet és Európa, illetve Oroszország és Közép-Ázsia között, hiszen ugyanazon ország területén fekszenek a földrajzi határvonalak. Bár a területek között egyértelmű a kulturális különbség, mégis Törökországot gyakran az európai kontinens részeként emlegetik. Ennek ellenére Törökországot földrajzilag nem tekintik Európa részének, de történelmét és kultúráját számos szál köti össze az „öreg kontinenssel”, és ami talán a legfontosabb, az ország (sokáig, egészen az utóbbi pár évben vett fordulatig) minden erőfeszítéssel arra törekedett, hogy Európa része legyen. Törökország híd Európa és Ázsia között, amely stratégiailag fontos az Európai Unió számára, mint például a Balkán, a Kaukázus, a Közel-Kelet felé történő nyitás, expanzió kapuja. Ebből a helyzetből született az úgynevezett „török kérdés”. A fő kérdés e tekintetben a vallási-kulturális különbségekből és egymás identitásának kölcsönös elismeréséből fakadó problémák leküzdése, leküzdhetősége. (Kabasakal – Bodur, 2002) Az EU két legfontosabb alapelve az, hogy minden ország, továbbá minden ember egyformán megérdemli a megbecsülést, tehát az egyén jogainak (egy ország autonómiájának) fontossága univerzális tényező, így mindenki egyénileg dönthet vallása és meggyőződése felől. A másik a kultúrák elismerése, egyenlőségük, a közösségek hagyományainak fontossága, a multikulturális Európa képe. A nyugati egyéni értékek azonban nem valósíthatók meg a kollektivizmuson alapuló iszlámban. A kérdés az, hogy mennyire érvényesül a török társadalomban ez a pre-modern társadalmi felfogás, mennyire tipikus, mennyire jellemzi a konfliktus-helyzet a tradicionalizmus és a modernitás között? Fontos kérdések ezek, hiszen a Nyugat-Európában tanult, szocializálódott, (kiképzett) nyugatias törökök, vagy más néven hívott fehér törökök mellett, akik a múlt nagy kormányzói, vezetői voltak, van egy második, szegény, vallásosabb úgynevezett fekete török réteg is a vidéken, amelyre nyugati értelemben vett fejletlen(ebb) társadalmi rendszer igaz. A világi hagyományok és az Atatürk-reformok azonban nem hagyták teljesen változatlanul ezeket a területeket sem, de a társadalom továbbra is identitásproblémákkal küzd. Csak azok az átfogó reformok segítenek, amelyek csak az elmúlt években kezdődtek meg. Kemal Atatürk féle „újjáéledés” óta kétségtelen, hogy Törökország a közeledést és a nyugathoz való csatlakozást választotta, avagy tűzte ki célként. Igaz ez amiatt is, mivel a Török Köztársaság megalakulása óta radikális lépéseket tett ebbe az irányba (egy sor reform, amelyet az írás megváltoztatása, az állam és az egyház szétválasztása, a jogrendszer és a „politikai szféra nyugatosítása” követett). (Huntington, 1981)

Törökország politikai irányultsága (még ha nem is a demokratizálódása) és a Nyugat érdekei találkoztak. A második világháború végével és a kétpólusú világrend megjelenésével Törökország geostratégiai helyzete felértékelődött és ugyanolyan jelentősen áll ma is, a Közel-Kelet kiemelkedő stratégia fontossága miatt. Ez a térség a világ gazdasági érdekeit kiszolgáló nyersanyagbázis (főleg olaj) egyik legfontosabb színtere. Az ország földrajzi elhelyezkedése miatt (Európa-Ázsia-Közel-Kelet, a Földközi-tenger és a Fekete-tenger szorosának metszéspontjában) nyilvánvalónak predesztinálta, hogy tagja legyen a NATO-nak, és az is, hogy később a közös piacra felé törekedett, vagyis az Európai Unióba való tagságra pályázott (ebben a tekintetben megoszlanak a vélemények a múlt idő használatát illetően). A NATO-ba történő felvétele zökkenőmentesen zajlott, mivel katonai téren Törökország elkerülhetetlen tényező (napjainkban is a világ egyik legnagyobb létszámú szárazföldi hadseregével rendelkezik). A hatvanas évek elején (1963) pályázott már az EU-tagságra, azonban (teljes) tagsága még mindig késik, és a jövő vész a csatlakozás lehetséges időpontja, hiszen az immáron fél évszázada tolódik. Paradox módon Törökország – az egyetlen nem EU-tagországként – több mint tíz éve már teljes vámunióval csatlakozott az Európai Unióhoz. Így transznacionális vállalatai a nyugat-európai gazdasági integráció résztvevőjeként hatalmas piacával (több mint 80 millió ember) kölcsönös előnyöket nyújtanak egymásnak az árukereskedelem, a tőkemozgások és a szolgáltatások terén. Gazdasági szempontból, vagyis a maastricht-i kritériumok vonatkozásában az országban a nyugati elemzők szerint is minden rendben van, de más téren továbbra is bizonytalan Törökország politikai elfogadottsága és befogadása a nyugati demokrácia közösségébe (teljes EU-tagsági státusz megszerzése). Törökország évtizedek óta küzd a válságok, a fellendülés és a hanyatlás ciklusai között (mind gazdasági, mind pedig a politikai demokratizálódás terén). 1923 óta minden kormány lobbizik a modernizációért, de a valóságban hosszú ideje egy kis gazdasági-politikai elit van hatalmon. A legjelentősebb változás az 1980-as években kezdődött, de csírái sokkal korábban megtalálhatók a török társadalomban. A kemény vonalas koalíciók sokáig összhangban működtek a kormányok hatalmi erejével. (Kaya – Kentel, 2004) Ma azonban a gazdasági modernizáció már elvált politikai modernizációtól, vagyis a demokratizálódástól. A kormány és a hadsereg megerősödött, Erdogan hatalma megkérdőjelezhetetlen. Törökország évtizedek óta nyitott az Unió előtt, és egyben kapu is a nyugat felé. Ha ez a kapu bezárul, az ország elkerülhetetlenül kelet felé sodródik, kénytelen megerősíteni az iszlám világgal fennálló kapcsolatait, annak minden külső és belső politikai következményével együtt.

Fontos megjegyezni, hogy a geoökonómia a gazdaságnak és az erőforrásoknak a politikai, időbeli és térbeli tanulmányozását jelenti. A tárgya a gazdaság és a politika közötti összefüggés – nem általánosságban – és feltételezi a területi (földrajzi) szemléletet, hiszen az ilyen vizsgálat mindig konkrét régióra, országra, esetleg országok szövetségére értendő. A geoökonómia pedig a geopolitikából alakult ki. Akárcsak a geoökonómia, a geostratégia is a geopolitika egy szakterülete. Tulajdonképpen a nemzetközi kapcsolatoknak és a külpolitikának kifejezetten földrajzi interpretációjáról van szó, vagyis arról, hogyan korlátozza, informálja, befolyásolja a népesség, az infrastruktúra, a termőföld, az éghajlat, a vízrajz, a domborzat, az ásványkincs és a nyersanyag a politikai és a katonai tervezést. Mint minden stratégia, a geostratégia is azt szolgálja, hogy a cél eléréséhez meg lehessen találni a legmegfelelőbb eszközöket. A geostratégia tárgya ilyen szempontból az, hogy egy terület (legyen az kistérség, régió, ország, vagy országcsoport) erőforrásait (népesség, infrastruktúra, termőföld stb.) hogyan lehet, hogyan kell felhasználni bizonyos geopolitikai célok eléréséhez. (Bernek, 2018a)

A térség és a vizsgált országok több globális ütközőzóna határán fekszik, ahogyan azt az alábbi ábra is szemlélteti: toXXroXXk

Forrás: http://journal.iag.ir/article_55776_e06faac07ea95f3e4289580ed8f0ac04.pdf

Kiemelném Bassam megállapítását, miszerint a 2001. szeptember 11. óta éles szemléletváltással és fókuszba helyezve mutatják be a nyugati szerzők a dzsihád és a keresztes hadjáratok viszonylatát, illetve kiemelik annak időszerűségét, akár iszlám, akár keresztény szempontból. Azonban a legfontosabb kérdés ma az, hogy a két civilizáció képes lesz-e békés együttélésre, vagyis, a civilizációk békéjére a 21. században. A történelem azt a tanulságot nyújtja, hogy a Nyugat és az iszlám közeledése csak akkor lehetséges, ha a vallás és a politika szigorúan el van választva egymástól. Az iszlám világ és Európa között mindig híd volt, amely ésszerűség talaján állt, mondhatnám az volt malterja, és soha nem a vallás és a politika összefüggésein keresztül, e kettő egyidejű megjelenése mindig dzsihádhoz vagy keresztes hadjárathoz vezetett. (Bassam, 2003: 10)

Alkalmazott módszer

A cikk írása során a témát leíró jelleggel kívántam feldolgozni, mivel az téma rendkívül komplex és így empirikus adatelemzés sem lehetséges. Módszernek a tartalomelemzést és a szakirodalom feldolgozást alkalmaztam. Az empirikus kutatási technikák ún. beavatkozás-mentes típusát láttam célszerűnek. A beavatkozás-mentes vizsgálatok nagy előnye, hogy a kutatást a vizsgált probléma realizációjától kellő távolságra, a folyamatokba való beavatkozás lehetőségét kizárva végzi az adatgyűjtését. A tartalomelemzés az adatgyűjtésnek olyan technikája, amely során információgyűjtést és elemzést végezhetünk könyvekből, folyóiratokból, sajtóból, rádióból, televízióból. A tartalomelemzés során a megfigyelési egységeim egybe estek az elemzési egységeimmel, vagyis az adatgyűjtés során társadalmi produktumotokat, legtöbbször különböző dokumentumokat “kérdeztem” empirikus adataim forrásaként. Az elemzendő dokumentumok között egyaránt volt írásos, auditív vagy audio-vizuális hordozón rögzített formában megjelenő forrás. Ennek megfelelően módszeremet elsősorban közlések elemzésére használtam, például elemzésem tipikus tárgyai az internetes hírközlések, a statisztikai adatközlések, az különböző témát érintő szakkönyvek, egyéb publikációk voltak.

A környező térség jellemzése: a Balkán és a Közel-Kelet

Ezzel kapcsolatban érdemes utalni rá, hogy a ’90-es években összeomlott két szövetségi rendszeren alapuló állam-alakulat is, a Szovjetunió és Jugoszlávia. Az előbbi összeomlása nem volt oly pusztító hatású a térségre, mert volt egy centripetális, gravitációs erő, amely csillapította a hatást. Azonban az utóbbiban ott működött a Balkán felgyülemlett pusztító ereje (nem hiába illették régebben e térséget a „puskaporos hordó” névvel), amelyet akkor is csupán térségi, regionális problémának tekintettek. Tibi Bassam professzor – az új tudományterület, amely az iszlamológia néven ismert kiemelkedő alakja – ennek a folyatnak eredményeként írja le a helyzetet, és elemzi a kiváltó okokat, így pedig kiemeli, hogy az oszmán örökséget mind a mai napig jól érzékelteti, és ez az egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása is az körülbelül 8 millió balkáni muszlim, amely ebben a közegben folyamatos, feszült konfliktushelyzetben éli mindennapjait. Az oszmán korszak balkáni szakemberei és kutatói egyetértenek abban, hogy az Oszmán Birodalom összeomlásának egyik kiváltó oka az európai nemzetiség megjelenése és a világ nemzetállamokra való felosztása volt. A Balkánon ez a jelenség sokkal összetettebb, tekintettel a nyelvi és vallási bontásokra. A balkáni nemzeti identitás és nacionalizmus e két meghatározó tényezőjének működése ebben a térségben sokkal veszélyesebbek a választóvonalak mentén. Vagyis a mai napig kézzelfogható az oszmán örökség. A szakértők – Bassam szerint – jól ismerik a helyzetet, így különösen a bosnyákok, a koszovói albánok és más balkáni államok közötti konfrontálódás által okozott súlyos problémák miatt. A muszlim csoportok, az ortodox és katolikus keresztények – a békés hangú, de lényegében újdonságokat nem tartalmazó politikai prédikációkon túl – nem képesek egymás megbecsülésére. Az oszmán örökségből fakadó etnikai és vallási konfliktusokat nem lehet kezelni a NATO gyakorlataival. Jellemzi a helyzetet, a teljes vallási „megtisztításra” törekvés, ezáltal követte a szerbek által végrehajtott szörnyű etnikai tisztítást a koszovói albánok etnikai tisztítása, meg kell jegyezni, hogy nem kevésbé utálatos bosszúval. A dzsihád és az új keresztény hadjáratok előszelének korában, kapujában élünk. (Bassam, 2003: 135)

Mindezt megerősíti a 2008 utáni gazdasági és pénzügyi válság örvénylése Európában. Ennek eredményeként a Földközi-tenger, a mediterrán medence ismét a figyelem középpontjába került. Portugáliától Görögországig hatalmas népmozgalom alakult ki a válság társadalmi következményeinek felszámolására, veszélyeztetve a kormányokat és a közbiztonságot. A Földközi-tenger északi partján a krízis-sorozat alakult ki, a medence legdélebbi részén viharos formában tört ki ugyanez. Az arab tavasznak nevezett jelenség, amely korábban Tuniszból eredt, már Szíriába érkezett, ahol a dzsihádnak nevezett szent háború polgárháborúvá vált. Megjegyzendő, hogy ezen arab társadalmak strukturális szempontból nagyon különböznek egymástól. Bizonyos helyeken a diktátorok súlyos teherként ülnek népük nyakán, és társadalom által hálózatilag szervezett családi klánok ereje tartja fenn hatalmukat, de máshol ugyanezen szerveződés általános stabilitást kölcsönöz. Meg kell említeni az iszlám szerepét is, amely meghatározza a dzsihád politikai jelenségként felfogható jellegét- az Iszlám Testvériség mozgalma vagy felekezeti ellenzék síita-szunnita jelensége nem mosható egybe. A NATO beavatkozása például csak Kadhafi líbiai vezető hatalmát törte meg, de meghagyta a lázadó erők számára a többi konfliktust, és nem rendezte a törzsi vitákat sem. Még mindig vannak olyan helyek, ahol a fegyverek napjainkban is dübörögnek, és a véres dzsihád-mozgalmaknak, mészárlásoknak ártatlan áldozatai vannak. (N. Rózsa, 2015)

Mindazonáltal a közel-keleti harcok közül a legerőszakosabb a jelenleg is zajló szíriai háború. Tartósságát az ellentétes felek mögötti erőviszonyok és érdekellentétek biztosítják, táplálják a háború tüzét. Oroszország, az USA és Kína áhított „hataloméhséggel” bír, illetve Irán az iszlám szíriai ágának domináns helyzetét igyekszik támogatni a régióban. A szíriai háború immár Törökország, az egyik legerősebb muszlim állam határai mentén zajlik. Törökország már katonai jelleggel is beavatkozik az eseményekbe, bár korábban fő álláspontja a beavatkozás-semlegesség volt, de ennek több oka is van. A polgárháború elől Szíriából tömegesen távozó menekültek nagy számban keresnek menedéket Törökország területén (mely jelenséget és földrajzi helyzetét előszeretettel használja ki Törökország a nemzetközi politikai nyomásgyakorlásra céljai elérése érdekében). A polgárháborúban harcoló erők a síita-szunnita konfliktus alapján helyezkednek szembe egymással. Törökország a szunnita felekezet otthona, míg Aszad szíriai elnök az iráni síita többség mögött áll. Törökország a legerősebb katonai hatalom a NATO délkeleti szárnyában. Mindemellett Törökországot a NATO-ba és Németországba az Európai Unióba emigráló nagyszámú török migráns munkavállalók érdekeinek képviselete képviseli az Unióban, amelynek kapuján a törökök régóta kopogtattak, de még azóta sem kaptak bebocsátást.

A csatlakozási folyamat (kísérletek) jelentős és merőben új kihívást jelent az Európai Unió számára, mert a csatlakozással először haladnák meg határai Európa földrajzi határait. Ezenkívül a keresztény Európa államai közé egy laicista, de mégis alapvetően más állam is belépne a tagjai közé. Az időhúzás azonban nagyon sok veszélyt jelent, veszélyeket, amelyek túlmutatnak Európa határain. Az Unió bizonytalansága és aggodalma ahogy egyre hosszabb ideig fennáll, úgy jelentkezik annál erősebben az euroszkepticizmus Törökországban. Ez utóbbi azonban erősítheti a veszélyes trendeket, mivel a radikális iszlám felerősödésének már számos jele van. Ha ez a folyamat megerősödik, az aggodalmak növekedésével növekszenek az európai aggodalmak, ez tovább erősítheti az iszlámot, ami csak ismét árthat a csatlakozási folyamatnak. Így végül egy negatív visszacsatolási folyamat, egy visszatérő spirális trend újabb és újabb impulzusokat kaphat fel, amelyek végül Törökországot erősen kelet felé fordítják. Tulajdonképpen ezt láthatjuk és tapasztalhatjuk napjainkban, érezhetjük jelenünkben. Magyarország e tekintetben a „keleti nyitás” által is jó közvetítő lehet, hiszen szomszédunk Horvátország belépését is hatásosan mozdította elő, amely a belépést követő gazdasági kapcsolatok mind szorosabbá fűzése okán „kifizetődő”, gazdasági szempontból igen előnyös döntés volt számunkra.

Európa a keleti világ célpontjává vált, elsősorban az afrikai arab és muszlim népek kivándorlása okán, és a magas életszínvonal és szociális biztonság biztosítása által. A törökök számára ez geostratégiai helyzetükből adódó „ütőkártya” rendkívül fontos, és egyaránt hatalom, de óvatos, taktikus használtra is sarkalja őket. Az EU-s kapcsolatok tekintetében nagyon fontos Németország és Merkel számára Törökország, egy hálózati alapú geopolitikai játékban, hiszen Törökország nem része az arab népek nagy családjának, elsősorban az iszlám vallás köti össze ezzel a „családdal”. Európa számára azonban a Közel-Kelet és a muszlim többségű államok között a legkorszerűbb államok közé sorolható, sok tekintetben hasonlóságot mutat az európai államokhoz, így pedig híd Európa és a muszlim világ között. Törökország közvetítő szerepe már az új német kormány keleti politikájának is az alapja. Itt vannak az új külpolitikai stratégia lehetőségei, amelyet a magyar kormány is az EU elképzeléseinek keleti nyitásaként hirdetett meg, hiszen a törökök szintén a híd szerepét törthetik be az Eurázsia térségében egyre jelentősebb (főleg a volt szovjet utódállamokból létrejött) türk országok vonatkozásában is. (Bernek, 2013) Az Európai Unió és Törökország közötti együttműködés elkerülhetetlennek látszik. Ami ezt beárnyékolja, az a görög-török kapcsolat, ami bár 1999 óta sokat javult, de a ciprus-i helyzet még mindig kényes. Továbbá az EU stratégiai koncepciója biztonságpolitikai problémaként említi az Európai Unió energiafüggőségét. Ebből a szempontból látható, hogy Törökország – a hosszú távú stratégia szerint – csatlakozása elkerülhetetlen lesz, többek között mert a török katonai és hatalmi „hatókör” a közel-keleti gazdag területekre is ki terjed. A válságterületeken keresztül Irak-Törökország, Türkmenisztán-Irán-Törökország olajvezetékek is jelentőségteljesek, vagy egyre inkább azzá válnak. A régió stabilitása az Európai Unió számára – az energiaellátás biztonsága miatt – létfontosságú, és Törökország érdeke is. (Buharali, 2004: 107)

Törökország: iszlám, demokrácia, gazdaság

A törökök először a kis-ázsiai térségben 6. században bukkantak fel. A türk nevű etnikai csoportok ősei Közép-Ázsiában éltek, 550 körül, az első török állam is itt alakult ki. Ezek a türk birodalmak 700 körül már kiterjedtek az Aral-tótól Mandzsúriáig. Harminc évvel később az Orkhon mentén alakult ki az Ujgur Birodalom. 1300 körül a bizánci határok mentén kelet felől török ​​törzsek kerültek hatalomra ekkor alapította meg államát I. Oszmán, akiről a későbbi birodalom is kapta a nevét. Azután az Oszmán Birodalom az évszázadok alatt világbirodalommá nőtte ki magát. Története 150 éve kapcsolódik a magyar történelemhez. 1683-ban az oszmán-török csapatok kudarcot szenvedtek Bécs sikertelen ostroma miatt, amely az Oszmán Birodalom zsugorodásához vezetett. A katonaság szerepe azonban továbbra is kulcskérdés volt, mivel hagyományosan mind a társadalomban, mind a politikában erős pozíciót tölt be, ezért nehéz napjainkban is a polgári ellenőrzést biztosítani a hadsereg felett. Paradox módon a modern Törökországban a hadsereg történelmi szerepéből adódóan a „katonai ellenőrzés” a demokratikus elvek garantálásának eszköze volt a civil társadalom felett. (Falus, 2018) Valójában értelmetlen lett volna az ezzel ellentétes, idegen folyamat, mivel a korábbi időszakokban a hadsereg beavatkozása egyértelműen pozitív volt. Ma pedig a kemal-i elvek letéteményese. A kérdés azonban az, hogy ez a konzervativizmus összeegyeztethető-e a mai európaiasítással. A hadsereg beavatkozásai és az ellenőrzési funkciói beszűkültek, visszaszorultak, de ma is – a Nemzetbiztonsági Tanács átalakulása óta – , ez a politika és a gazdaság egyik legfontosabb közvetlen befolyásoló tényezője. Ez azt jelenti, hogy Törökország gazdaságának közel egytizedét uralma alatt tartja, a mindenkori kormány, amelyet minden más hatalmi artikulációnak figyelembe kell vennie.

A modern Törökország története 1922-ben kezdődik. Ebben az időben szüntették meg a szultánságot és a vallási értelemben jelentős kalifátust (az iszlám világ utolsó kalifája, tehát Mohammed utóda az török szultán volt). Az országgyűlés 1923-ban kikiáltotta a köztársaságot. Musztafa Kemal útján elindult a gazdasági, társadalmi modernizáció. Az ország fővárosa Isztambul helyett Ankara lett. 1930-tól Kemal (Attatürk) bejelentette az állam és az egyház szétválasztását, valamint a belső és külső béke elvét. Az elv – az ethatizmus – szerint az állam aktívan részt vesz a gazdasági életben, és gazdaságilag teljesen független a világ többi részétől. A kormány bejelentette a földreformot (amelyet nem hajtottak végre), és államosította a legfontosabb iparágakat és közlekedést. Az állam és az egyház szétválasztásával a feudális-klerikális hatalmi gyakorlatokat megtörték. Az egyházi bíróságokat és iskolákat bezárták. Az 1928-as alkotmánymódosítás értelmében az iszlám már nem volt államvallás. Megszűnt a ruha-viselési tilalmak viselése, a nőknek már nem kellett arckendőt viselniük. Törökország modernizációja azonban ezzel még nem ért véget. (Balázs, 2009)

Kemal Ataturk lerombolt egy muszlim teokratikus államot, és létrehozott egy modern polgári köztársaságot. Politikája, államépítő tevékenysége a mai napig szól. Azonban az iszlám világ számos állama továbbra is teokratikus. A modernizáció globalista folyamatához képest a világ állapotát a megismétlődés fenyegeti. A pán-iszlám törekvések a fundamentalista, teokratikus állam helyreállítására egyre felerősödnek. Ennek négy alapvető oka van egy szerzőpáros szerint, mégpedig:

1. A modernség erőszakos felhangjai által okozott ellenállás.
2. A gazdasági átalakulás torzulásai elmélyítették a társadalmi konfliktusokat.
3. Az 1950-es évek óta konzervatív elképzelések és a hagyományok betartásának szokása.
4. A nyugati hatalmak (elsősorban az USA) politikája démonizálja az iszlám vezetőket, és dicséretet mond a gyarmatosítás módszereiről a megsemmisült államokban, így a muszlim államokat degradálttá teszi. (Ziauddin-Zafar, 2005: 158)

A radikális Iszlám Állam köré szerveződő érdek-közösségek (illetve kevésbé radikálisan, de más államok is) igyekeznek visszaállítani az iszlám törvényeket a Sariah szabályait, a politikai hatalmat részben vagy egészben a hű és iszlamista mozgalmak vezetői gyakorolják. Az így létrejöhető forma a szigorú, fejletlen és szélsőséges állam, amely az iszlám és a Korán tanításával szemben álló értékeket is képviseli, és annak erőinek nevében cselekszik. (Arany et al., 2016) Az önjelölt iszlám államokat az uralkodó osztály, a törzsi vezető családok vagy a hadsereg már nem tudja féken tartani, így jelentős gazdasági pusztítást okoznak. Egy kézzelfogható és válságra hajlamos régióban Törökország közel-keleti „béketeremtő potenciálja” azt bizonyítja, hogy az egyetlen muszlim ország, amelynek jó kapcsolatai vannak Izraellel, bár ez a tény fokozza a surlódásokat az arab országokkal. (Ziauddin-Zafar, 2005: 159)

Törökország egy erős politikai mozgalommal is rendelkezik az arab tavasz néven. A kormány élén Erdogan miniszterelnök nehéz helyzetben volt. 2001. augusztus 14-én újjáalakította pártját az Igazság és Fejlődés Pártjában. Török rövidítés AKP. A párt számít azon középosztály-beliek szavazataira, akiknek társadalmi felemelkedését és az urbanizált területekre áramlását a muszlim értékrend kísérte, és amelyek a kezelhetetlen modernitás képében az iszlám identitás és az Európai Unióhoz való csatlakozás harmonikus illeszkedésében hisznek. A párt elutasítja az iszlám címkét, és nem hivatkozik a vallásra – hangsúlyozza a gazdasági liberalizmust, valamint az állam és a társadalom szuverenitását – nagyobb demokráciát követel, de mégis hiányzik a szekularizmus, az emberi jogok nyilatkozata és az emberi jogok európai egyezményének elfogadása programjukból. Erdogan a választási győzelem után az európai fővárosokban tett utat (így járt Budapesten is), ezzel azt sugallta, hogy támogatja a társadalmi mobilitást, illetve lágyítani kívánja az Európához való hozzáállást, és törekszik rá, hogy részt vegy Törökország a kontinensek egyesítésében, illetve a belső konfliktus (a világi és vallási középosztály) rendezésében. (Gilles, 2007: 597-600)

Az iszlám világ elfogadásának ellenzői azonban gyakran kifejezik az EU keresztény jellegét, az iszlám éket az európai értékek és a török erőfeszítések között. Törökország azonban a világ fejlett országainak csoportjába tartozik, a Morgan Stanley őket feltörekvő piacok közé sorolja. Visszatekintés a múltra: A második világháború után az ország jelentős támogatást kapott az Egyesült Államoktól a Marshall-terv és a Truman-doktrína alapján; ugyanakkor a NATO, az IMF és az OECD tagja lett. Ennek köszönhetően a háború utáni években a politikai és gazdasági rendszerek liberálisabb menete is érvényesült. Többpártrendszert hoztak létre, és a Demokrata Párt 1950-es hatalma ismét napirendre tűzte az iszlám kérdését, mert a párt nagyrészt a vallásos vidéki parasztságra hagyatkozott. A demokraták a mezőgazdasági ágazat támogatására helyezték a hangsúlyt, nem pedig a korábbi ipari fejlődésre. Törökország dinamikus gazdasága a modern ipar és kereskedelem, valamint a hagyományos mezőgazdaság keveréke. A magánszektor erőteljesen és gyorsan növekszik, de az államnak nagy szerepe van az iparban, a pénzügyekben, a közlekedésben és a távközlésben. A legfontosabb iparág és legnagyobb exportőr a textilipar, amely szinte teljes egészében magántulajdonban van. A globalizációs folyamat azonban más-más módon érintette a különböző területeket. A nyugati területek gyorsan növekedni kezdtek, ahol az iparosodás mértéke még mindig jóval magasabb volt, és a regionális különbségek tovább nőttek. A régió gyorsan iparosodott, de túlságosan függővé vált az isztambuli központtól. (Göl, 2009) A fenti pillanatkép statikus képet ad a török gazdaságról, de ez sikerek és kudarcok sorozata, dinamikus egyvelege, egyfajta hullámvasút, ahogyan jelenleg tapasztalható, mivel az Erdogan által – a 2017. április 16-án kezdeményezett népszavazás óta – az elnök és a török kormány nagyobb hatalommal bír az árfolyam-ingadozás és a török gazdaság növekedési üteme meghatározásában, de ez jelentős költségvetési teher is. (Berk – Sebnem, 2017) Jelenleg nem lehet meghatározni, hogy a siker vagy a kudarc újabb korszaka jön-e el a közel 100 éves sorozatban.

Erdogan diplomáciai félelmei a pán-iszlamizmustól gyakran hatástalanok. Törökország óvatos, próbál kis és apró lepésekkel közelíteni Európa, Nyugat felé. Csatlakozott a nemzetközi szervezetekhez. Az IMF, a NATO tagja, tagja az OECD-nek és az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferenciának. A török muzulmánok, az AKP Párt és az Erdogan megpróbálja megtalálni a módját a vallás és a modern állam összeegyeztetésére, valamint egy olyan közös identitás kialakítására, amelyet minden török állampolgár elfogad – a szunnita, az alavita, az ateista és a kurd is.

A nagy kapcsolatok miatt meg kell említeni, hogy az Oszmán Birodalom a XIX. A 19. században fenyegette a háborús vahabita államot. A vahhabita szekta egyesítette a sivatag és a sztyeppék arab törzseit a szent háborúban. (Világtörténelmi enciklopédia, 2008: 931) Ez a történelmi lépés rányomta bélyegét az arab és török kapcsolatokra. De azt is ki kell emelni, hogy Törökország már nem kerülhető meg, nem „Európa beteg embere”. A megváltozott közel-keleti helyzet, Törökország regionális felértékelődése a török ​​külpolitika komoly manőverezésre kényszerül. Egyrészt biztos, hogy érdekei nem mindig esnek egybe az amerikai érdekekkel, de Washington továbbra is kiemelt biztonsági területként kezeli a területet.

Törökország gazdasági szerepe

Törökország geostratégiai helyzetét nagymértékben gazdasági helyzete, gazdasági indikátorai adják, illetve külkereskedelmi, nemzetközi kereskedelmi pozíciói. Ennek prezentálására összefoglalóan néhány adat a legfontosabb indikátorokra vonatkozóan:

2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017 2018 GDP (milliárd USD) 771,9 832,5 874,0 950,6 934,2 859,8 863,7 852,7 771,4 Egy főre jutó GDP (USD) 10672 11336 11707 12519 12096 10949 10821 10514 9370 Egy főre jutó GNI (USD) 10430 11230 11870 12510 12560 11960 11180 10900 10420 GDP növekedési üteme (%, év/év) 8,5 11,1 4,8 8,5 5,2 6,1 3,2 7,5 2,8 Ipari termelés növekedési üteme (%) 11,9 19,1 4,8 10,3 5,5 5,0 4,6 9,2 0,4 Infláció (fogyasztói árak, %) 8,6 6,5 8,9 7,5 8,9 7,7 7,8 11,1 16,3 Termék- és szolgáltatásexport (milliárd USD) 157,8 185,3 206,8 211,7 222 200,7 189,7 211,2 227,7 HDI (Emberi Fejlettségi Index) 0,743 0,759 0,765 0,781 0,792 0,800 0,800 0,805 0,807 GCI (Globális Versenyképességi Index) 59,4 60,7 61,2 63,6 63,6 63,8 62,5 63,1 61,6

A gazdasági pozíciók indikátorai 2010 és 2018 között

Forrás: http://data.worldbank.org/country/turkey

Gazdasági mutató 2020 2021 2022 2023 2024 2025               Népesség (millió fő) 83,4 84,1 85,0 85,3 85,5 85,8 GDP (milliárd USD) 732 835 923 1 138 1 357 1 593 Egy főre jutó GDP (USD) 8 775 9 922 10 864 13 334 15 866 18 562 GDP (milliárd EUR) 639 709 880 1 052 1 254 1 406 Egy főre jutó GDP (EUR) 7 664 8 420 10 360 12 326 14 667 16 381 GDP (milliárd TRY) 5 142 7 434 15 326 27 091 44 587 63 021 Nominális gazdasági növekedés (%) 16,8 44,6 106,2 76,8 64,6 41,3 Reál GDP-növekedés (%) 1,8 11,8 5,4 5,0 3,3 3,6 Belföldi kereslet változása (%) 8,1 6,8 4,7 8,5 2,4 4,8 Magánfogyasztás változása (%) 3,6 15,6 16,3 10,4 4,3 4,1 Kormányzati fogyasztás változása (%) 2,8 4,2 4,5 2,3 −0,8 0,8 Állóeszköz-beruházások változása (%) 6,9 7,2 4,4 7,3 2,7 7,0

Törökország főbb gazdasági mutatói

Forrás: https://www.focus-economics.com/countries/turkey/

Törökország dinamikus piacgazdaságát egyre inkább az ipar és a szolgáltató szektor táplálja, bár a munkahelyek 25%-át még mindig a hagyományos mezőgazdaság adja. Az 1984 óta tartó privatizáció nyomán az állami részvétel csökkent az iparban, a bankszektorban, a közlekedésben és a távközlésben, így a középosztálybeli vállalkozók bővülő rétege ad lendületet a gazdaságnak, a hagyományosan kiterjedt textil- és ruhaipar mellett más szektorokban is. A gépkocsi-, építő- és elektronikai ipar szerepe egyre fontosabb, Törökország exportjában jelentősége túl is nőtt a textiliparon. 2006 májusa óta megkezdődött a Baku-Tbilisi-Ceyhan olajvezeték működése, amely akár napi 1 millió hordó olajat is szállíthat a piacra. Több gázvezeték-projekt is útnak indult, hogy a közép-ázsiai földgázt Európába vezesse Törökországon keresztül, ahogyan az alábbi térkép is szemlélteti: Dok4

Forrás: https://www.independent.co.uk/news/world/europe/battle-for-oil-eu-rsquo-s-hope-to-bypass-russian-energy-may-be-a-pipe-dream-891499.html

Miután Törökország súlyos pénzügyi válságon ment keresztül 2001-ben, egy IMF program részeként pénzügyi és fiskális reformokat hajtottak végre. (Keyman – Koyuncu, 2006) A reformok megerősítették az ország gazdaságát, és bevezetésük után a gazdaság 2008-ig gyorsan növekedett, átlagosan évente 6%-kal. A világgazdaság rossz helyzete és a szigorú költségvetés miatt 2009-ben a GDP csökkent, de Törökország jól szabályozott pénzügyi piacai és bankrendszere átlendítette az országot a globális pénzügyi válságon. A recessziót követően 2010-re az export visszaállt a normális szintre, és a GDP növekedése 8,5%-ra gyorsult. A 2010 és 2017 közötti időszakban átlagosan 5 százalékkal erősödött a török gazdaság, amelynek egyik fő hajtóereje az építőipar volt. A 2019-es éves GDP-növekedés 0,9%-ra csökkent a 2018-as 2,8%-hoz képest. Törökország gazdasági teljesítménye a 2020-as évektől visszaesett, magas az infláció, de folyamatosan javul. A befektetések terén is jól teljesít az ország, míg 1984-2002. között 15 milliárd dollárnyi külföldi befektetés érkezett az országba, 2003-tól 2018-ig 209 milliárd dollár, 2019-től napjainkig több mint 100 milliárd dollár. Törökországban több mint 65 ezer külföldi cég működik. A török export pl. 2020-ban 171,1 milliárd USD-t tett ki, amely 5 év távlatához képest közel 20%-os novekedést jelent. Törökország legfontosabb exportpartnerei Németország, az Egyesült Királyság, Olaszország, Irak és az USA. Azonban viszonylag magas a folyó fizetési mérleg hiánya, a monetáris politika bizonytalansága, és a szomszédos országokban érzékelhető politikai nyugtalanság sebezhetővé teszi a gazdaságot, mely így a befektetők instabil bizalmától függ. A török gazdaság problémái és azok orvoslásának szükségessége már a 2018. júniusi előrehozott elnök- és parlamenti választások előtt is nyilvánvalók voltak, így az új kormány megalakulását fokozott várakozások előzték meg. Az elnöki rendszerre történő átállás első konkrét fejleményei azonban nem nyugtatták meg a piacot, ami a líra árfolyamának folyamatos esésében mutatkozott meg. A helyzetet csak tovább rontotta az Ankara és Washington közti ellentét, amely amerikai gazdasági szankciók formájában is megjelent. A gazdasági csúcstárcát vezető Berat Albayrak – aki egyben Erdogan elnök veje – a piacokat a gazdaság és a pénzügyi rendszer  szerkezeti átalakításával igyekezett nyugtatni, a jelentősebb nyugati partnerek meggyőzése érdekében aktív diplomáciai látogatásokba kezdett, ezzel is azt igazolva, hogy a török gazdasági problémái saját erőből aligha oldhatók meg. Ankara jelentős mértékben ki van szolgáltatva a külföldi befektetők és általában a nemzetközi pénzvilág jóindulatának. A 2018-as devizaválság 15 éves csúcsra, több mint 25 százalékra hajtotta fel a pénzromlás éves összevetésű ütemét. Erdoğan elnök a 2018-as választások előtt is állandó nyomást gyakorolt a török jegybankra, annak monetáris politikája miatt. Elsősorban a magas alapkamat miatt (részben gazdasági, részben vallási okokra hivatkozva), mely véleménye szerint visszaveti a gazdaság teljesítőképességét. A 2018. októberi csúcsról lassan mérséklődni kezdett az infláció egyszámjegyűre váltott a növekedési ütem, ez már 5 éve fennáll.  A török monetáris politikának trendjét szemlélteti az alábbi ábra: Dok

Forrás: https://www.focus-economics.com/country-indicator/turkey/inflation/

A 2018/19-es török gazdasági válság következtében megugrott a munkanélküliség 13-14%- ra. Ez azt jelenti, hogy ma hivatalosan kb. 4,4 millió török munkaképes korú keres állást. Törökországban viszonylag lassan indult terjedésnek a koronavírus-járvány, de 2020. áprilisában lendületet vett a fertőzések számának emelkedése, ami a már eddig is gondokkal küzdő török gazdaságot még mélyebbre taszíthatja. A járvány elkerülhetetlen hatásai – turizmus eltűnése, kisebb gazdasági aktivitás – egy eleve rossz állapotban lévő Törökországot érnek el: a török líra két éve szinte szünet nélkül gyengül, magas az államadósság, a devizatartalékok apadnak, a munkanélküliség pedig már januárban, a járvány kitörése előtt is 14%-on állt – és várhatóan tovább növekszik. Az autó- és elektronikai ipar esetében már most érzékelhető a visszaesés. Jelentősen csökkent Törökország áruforgalma fontos kereskedelmi partnereivel: Kínával, Olaszországgal és a a keleti országokkal is. Ugyanakkor egyes vélemények szerint az exportorientált török gazdaság számára a szükséges válságmenedzselésen túl hosszabb távon még előnyös változások is történhetnek, így például még növelheti is exportját, illetve erősítheti gazdasági pozícióit az Európai Unió irányába is. A koronavírus-járvány óta ez már érzékelhető mindenekelőtt a török textilipari exporttevékenység területén, és folyamatosan növekszik az európai kontinensről érkező megrendelések száma az acél-, vegy- és építőipari területen is.

Legfontosabb exportpartnerek Törökország exportjának 51,8%-át a következő országok importőrei vásárolták meg: Németország (a teljes török export 8,1%-a), Egyesült Királyság (6,1%), Egyesült Államok (6%), Olaszország (4,8%), Irak (4,5%), Franciaország (4,1%), Spanyolország (3,8%), Egyesült Arab Emírségek (3,4%), Románia (3,1%), Hollandia (3%), Oroszország (2,5%) és Lengyelország (2,4%). Kontinentális megközelítésben vizsgálva 2025-ben Törökország exportjának érték alapján 58,4%-a európai országokba irányult, míg 23,8%-át ázsiai importőrök vásárolták meg. Emellett Törökország exportjának további 8,5%-a afrikai országokba került. (2025) Legfontosabb exporttermékek járművek, gépek (számítógépek is), vas és acél, műanyag, vas, acél- és műanyag termékek, ruházati termékek és kiegészítők, elektromos gépek és berendezések, drágakövek és nemesfémek, ásványi üzemanyagok (olaj is) Export 171.1 milliárd USD (2019) és 273.1 milliárd USD (2025) Import 200,7 milliárd USD (2019) és 365,4 milliárd USD (2025) Legfontosabb importpartnerek Törökország importjának 62,4%-a a következő országokból származott: Kína (a teljes török import 13,6%-a), Oroszország (11,6%), Németország (8,2%), Egyesült Államok (4,9%), Svájc (4,31%), Olaszország (szintén 4,31%), Franciaország (3,5%), Dél-Korea (2,81%), Spanyolország (2,78%), Egyesült Arab Emírségek (2,65%), Egyesült Királyság (2%) és India (1,7%). Kontinentális megközelítésben vizsgálva 2025-ben Törökország teljes importjának értéke alapján több mint fele (50,9%) európai országokból érkezett. Az ázsiai kereskedelmi partnerek a teljes import 37,4%-át biztosították, míg Észak-Amerikából a behozatal 6,2%-a származott. (2025) Legfontosabb importtermékek ásványi üzemanyagok (olaj is), gépek (számítógépek is), elektromos gépek és berendezések, vas és acél, nemesfémek és drágakövek, műanyag és műanyag termékek, járművek, szerves vegyi anyagok, gyógyszerek, orvosi felszerelések

A külkereskedelem főbb jellemzői a 2019-es évben

Forrás: http://www.worldstopexports.com/turkeys-top-10-exports/ és http://www.worldstopexports.com/turkeys-top-10-imports/

A magyar-török gazdasági kapcsolatok szerződéses és intézményi feltételrendszere kiépült, a két ország között számos megállapodás van érvényben: gazdasági együttműködési, a beruházások kölcsönös ösztönzéséről és védelméről szóló, környezetvédelmi, állategészségügyi, polgári és kereskedelmi jogsegélyről szóló, közúti fuvarozási és légügyi. A gazdasági, az energetikai, a műszaki-tudományos és a mezőgazdasági együttműködést az érintett szakmai szövetségek és vállalatok bevonásával működő tárcaközi bizottságok segítik. A Törökország és az Európai Unió között 1996-tól működő vámunió feltételrendszere alapján az ipari és a feldolgozott mezőgazdasági termékeink ipari hányada teljes körű vámmentességet élveznek. Egyes mezőgazdasági termékek piacra jutását az 1998-ban hozott, 2006-ban módosított Társulási Tanácsi határozat könnyíti. A szolgáltatásokra és a közbeszerzésekre a vámunió nem vonatkozik. Törökország európai uniós tagságáról 2005 októberében kezdődtek meg a tárgyalások, ami az integrációs és harmonizációs folyamat révén a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok feltételeit tovább javítja. Törökország földrajzi elhelyezkedéséből adódóan gazdasági és kereskedelmi (főleg áruforgalom és logisztikai tekintetben) kiemelt jelentőséggel bír. Törökország számára Magyarország az Európai Unió tagországaként jó lehetőséget biztosít az 500 milliós piacra történő belépésre. A magyar kormány által meghozott befektetésösztönző intézkedések jelentős potenciált hordoznak magukban a török vállalatok számára főként a logisztika, az építőipar és az IT területén.

A magyar-török külkereskedelem áruszerkezete (millió USD): Dok2

Forrás: KSH

Összefoglalás

Úgy tűnik, hogy Törökország jelentős modernizációja ellenére sok nehézséggel szembesül a világpolitikában. Több etnikumú állam. Az iszlám fundamentalizmus veszélyezteti a fejlődés előrehaladását. Törökországnak barátokat kell találnia az Európai Unió azon országai között, amelyek kevésbé bizalmatlanok iránta, mint például Magyarország, amely külkapcsolatait szorosabbra fűzte az országgal az elmúlt években. Ebben a törekvésben Németország mellett Magyarországot tekintik a keleti nyitási politika mellett elkötelezett államnak a törökök. Hazánk számára fontos az Erdogan-kormánnyal kötött multilaterális, elsősorban gazdasági megállapodások sora. A jövőre nézve, Törökországban a politikai konszolidációra várva, hazánk készséges és segítőkész társa maradt a közös történelmi, geneológiai gyökerekkel rendelkező „rokon” nemzet oldalán az EU felé vezető úton. A Törökországgal folytatott diplomáciai együttműködésünk akkor is nagy siker lehet az európai külpolitika számára, ha Törökország EU-ba történő felvétele eredményeként megrendülne az iszlám és a kereszténység közötti civilizáció és vallási konfliktus által.

Törökország EU-csatlakozása az iszlám elfogadásának kérdésén múlik. A törökök csatlakozásának késedelmét, valamint politikai, gazdasági okait nagyobb valószínűséggel befolyásolja az ország muszlim vallása (mint gazdasági teljesítménye): az Unió ugyanis elkezdett megájt parancsolni egy kulturálisan sokszínű entitás létrejöttének, különös tekintettel a már a határain belüli konfliktusokra. A boszniai háború az Európában élő muszlim etnikai csoportokra is felhívta a figyelmet. A Balkánon sok országban vannak muzulmánok, főleg Albániában, Bosznia, Macedóniában és Koszovóban (főleg albán), valamint Bulgáriában (török) kisebbségek, amelyek a Boszniához hasonló etnikai-vallási konfliktusok gyökerévé válhatnak. Ennek az országnak az integrációja és a már nyugaton élő török, muszlim lakosság integrációja válhat a keresztény Európa és az Unió jövőjének kulcskérdésévé. Magyarország történelmi múltja miatt szinte minden történelmi tapasztalattal rendelkezik ezen a téren. (Balázs, 2015)

A második hidegháborús korszaka már érzékelhető, főként az Egyesült Államok és az iszlám fundamentalisták között, és jelentős gazdasági és stratégiai szerepet játszik a feltörekvő Törökországban. Ankara befolyása az arab világban és a volt Szovjetunió iszlám államaiban egyre erősödik, Izrael szerepe pedig felértékelődik a növekvő török katonai és politikai nyomás alatt. Fontos látni, hogy a népesség növekedésének drámai csökkenése a fejlett országokban, különösen Európában, jelentős kulturális, gazdasági és társadalmi változásokat hoz, és átszervezi a bevándorlási politikát. A keleti nyitás alapvetően jelentős, mivel az országoknak szükségük van a lakosságra, megkezdődött a verseny a munkaerőért. Egy érdekes elméletre hívnám fel a figyelmet, amely közelebb hozná Magyarországot a törökök rokonaival. Ez az úgynevezett Intermarium-elmélet. (Chodakiewicz, 2012) Az Intermarium egyelőre csak fogalom, de szövetséggé válhat a V4-ek növekvő politikai súlyával és Magyarország bevonásával, amely a globális hatalom támogatását élvezi, és amely a határt képezi Oroszország és Európa között – Friedman véleménye szerint. (Friedman, 2017) Az Európai Unió azonban gyanakszik a kelet-európai országok közötti egyre szorosabb kapcsolatokra, ami újabb magyarázat lehet Lengyelország és Magyarország kemény brüsszeli kritikájára. Az „Intermarium” jövőbeli tagállamai, Szlovákia kivételével, nem tagjai az euróövezetnek. Másrészt nagyon jól képzett és olcsó munkaerővel rendelkeznek, és gazdaságilag Európa legdinamikusabb része. Ez a terület – írja Friedman – megkérdőjelezi az európai gazdaságot uraló nyugati gazdasági hegemónia helyzetét az 2050-es évekre.

Az iszlám és a nyugati világ viszonya a 21. század gazdasági és politikai kérdése. A vallások közötti tolerancia, a kölcsönös elfogadás politikája lehet az egyetlen mód a béke biztosítására a jövőben. A vallási bezártság, az intolerancia megnehezítheti és megakadályozhatja a következő évszázadokban bekövetkező globális problémák komplex megoldását. Törökország és a török politika felelős az iszlám világ és a Nyugat közötti közvetítésért, amelyet akár Magyarország is elő tud mozdítani. A geopolitikai, geostratégiai és gazdasági helyzete miatt, ha Magyarország „kapu”, akkor Törökország lehet az „egyensúlyi mérleg nyelve”. A két nagy civilizáció (iszlám-keresztény, nyugat-kelet) világpolitikai helyzetében meghatározó lehet a vizsgált ország a civilizációk konfliktusai és sorsát illetően.

Írta: Dr. Cseh Balázs

 

Felhasznált irodalom jegyzéke:

• Arany, Anett – N. Rózsa, Erzsébet – Szalai, Máté (2015): Az Iszlám Állam Kalifátusa. Az átalakuló Közel-Kelet. Osiris Kiadó-Külügyi és Külgazdasági Intézet, Budapest
• Balázs, Judit (2009): Törökország Kelet és Nyugat között. Nyugat-magyarországi Egyetemi Kiadó, Budapest-Kairó. pp. 378
• Balázs, Judit (2015): Geopolitical Priorities – Turkey and the Balkans. Regional And Business Studies 7 : 2 pp. 15-25.
• Bassam, Tibi (2003): Keresztes háború és a dzsihád. Az iszlám és keresztény világ. Corvina Kiadó, Budapest
• Berk, Esen – Şebnem, Gümüşçü (2017): A Small Yes for Presidentialism: The Turkish Constitutional Referendum of April 2017, South European Society and Politics, 22:3, pp. 303-326
• Bernek, Ágnes (2013): Az atlanti erőtérből az eurázsiai erőtérbe?: Magyarország a 21. század többpólusú világában GEOPOLITIKA A 21. SZÁZADBAN III : 4 pp. 11-34.
• Bernek, Ágnes (2018a): Közép- és Kelet-Európa a 21. század geopolitikai/geoökonómiai stratégiáiban. A 20. század Nyugat és Kelet közötti ütközőzónájáról a 21. század eurázsiai hídtérségéig Budapest, Magyarország : Akadémiai Kiadó (2018) , 200 p.
• Bernek, Ágnes (2018b): Hazánk keleti nyitás politikája és a 21. századi geopolitikai stratégiák összefüggései KÜLÜGYI SZEMLE 17 : 2 pp. 122-144.
• Buharali, Can (2004): Turkey’s Foreign Policy towards EU Membership. Turkish Policy Quarterly Fall, Istambul
• Chodakiewicz, Marek Jan (2012): Intermarium: the Land between the Black and Baltic Seas. Nee Brunswick (U.S.A) – London (U.K.), pp. 567
• Falus, Orsolya (2018): Ottoman domination in the Balkans: a model for being together and complete yet remaining different. 2nd Balkans Meeting: History, Culture and Identity, (Ankara, 2018. május 30-31.)
• Friedman, George (2017): “From the Intermarium to the Three Seas” https://geopoliticalfutures.com/intermarium-three-seas/
• Gilles K. (2007): Dzsihád. Európa Könyvkiadó, Budapest
• Göl, Ayla (2009) The Identity of Turkey: Muslim and secular, Third World Quarterly, 30:4, 795-811
• Hafeznia, Mohammad Reza (2017): Active Geostrategic Faults in the World. Geopolitics Quarterly, Volume: 12, No 4, Winter 2017 pp. 1-12.
• Kabasakal, H. – Bodur, M. (2002): Arabic cluster: a bridge between East and West. Journal of World Business, Volume 37, Issue 1, Spring 2002, pp. 40-54
• Kaya, Ayhan – Kentel, Ferhat (2004): Euro-Turks: A Bridge, or a Breach, between Turkey and the European Union? In OSCE Conference on Tolerance and the Fight against Racism, Xenophobia and Discrimination, Brussels, 13 and 14 September 2004. https://www.osce.org/files/f/documents/3/c/36887.pdf
• Keyman, E. Fuat – Koyuncu, Berrin (2005) Globalization, alternative modernities and the political economy of Turkey, Review of International Political Economy, 12:1, 105-128
• Rózsa Erzsébet (2015): Az Arab Tavasz. A Közel-Kelet átalakulása. Osiris Kiadó-Külügyi és Külgazdasági Intézet, Budapest
• Samuel P. Huntington (1981): Reform and stability in a modernizing, multi‐ethnic society, Politikon, 8:2, pp. 8-26, DOI: 10.1080/02589348108704792
• Világtörténelmi enciklopédia (edt.: Balogh Orsolya) Kossuth Kiadó Zrt. 2. kötet, Budapest, 2008, 1013-1022.

Ziauddin S. – Zafar A. M.(2005): Iszlám másképp. Edge 2000 Kiadó, Budapest

A Törökország „hídországi” szerepe, különös figyelemmel párhuzamban hazánkkal – Dr. Cseh Balázs bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Your mission is simple: help Turtle win the Annual Best Pet Competition. The catch? You must create a disinformation campaign to manipulate the votes.

Source : © European Union, 2026 - EP

An Indigenous community leader, Jackeline Mendoza Díaz, addresses participants during the webinar “Gold’s Dark Web: The Hidden Price of a Booming Market” on June 25, speaking about the devastating impacts of illegal and poorly regulated gold mining on Indigenous lands, forests and local communities. The webinar brought together community leaders, investigators, civil society organisations, financial experts and policymakers to discuss how soaring gold prices are accelerating environmental destruction, organised crime and human rights abuses. Credit: FERN

By Kizito Makoye
DAR ES SALAAM, Tanzania, Jul 17 2026 (IPS)

The sweltering heat inside a London conference hall did not deter Indigenous leader Jackeline Mendoza Díaz from condemning the sheer destruction of the Peruvian Amazon. Her voice occasionally trembled with emotion but delivered a strong message — painting a picture far removed from the glittering gold bars traded in the world’s financial capitals.

Behind the rising price of gold, she said, lie poisoned rivers, razed forests and Indigenous communities jostling to defend their ancestral lands from the rising wave of illegal mining.

In her Asháninka community, she said, rivers that once sustained life no longer provide edible fish. Women trek for hours searching for clean water, while community leaders who speak out against encroachment increasingly do so at personal risk.

“Our rivers are being contaminated with mercury. When the rivers are contaminated, the fish become contaminated as well, and we indigenous people depend on these rivers for our survival,” Díaz told participants during a webinar that brought together Indigenous leaders, environmental advocates, investigators, bankers and policymakers to discuss the growing crisis of illicit gold.

Her testimony offered a glimpse into a global phenomenon that experts say is accelerating, as gold prices fuel environmental destruction, organized crime and corruption across continents

Behind the soaring value of gold lies a darker reality, visible in remote forests, fragile river systems and marginalised communities globally.

A recent report by the Global Initiative Against Transnational Organised Crime (GI-TOC) warns that illicit gold has become one of the world’s most consequential criminal markets, functioning as an “accelerant economy” that fuels conflict, corruption, environmental crime and organised criminal networks worldwide.

The report says rising gold prices have enabled criminals to control entire supply chains.

For nearby communities, the consequences are dire.

“We are defenders of the forests and defenders of life. Yet because of this, Indigenous defenders are often attacked, and many of us are even killed for protecting our people, our territories and our way of life,” said Diaz.

Forests Falling, Rivers Dying

In Ghana, where illegal mining has become a national crisis, environmental campaigner Daryl Bosu described a country caught up in a moral dilemma to balance the worth of the precious metal with environmental woes.

“Ghana is Africa’s largest gold producer, and gold remains one of the most important pillars of our economy,” Bosu said. “However, alongside these economic benefits, we have witnessed an alarming increase in illegal and poorly regulated mining activities.”

The environmental consequences, he warned, have been severe.

“Many of our forest reserves have suffered extensive degradation. Rivers and water bodies that serve millions of people have become heavily polluted.”

Across gold-producing regions, forests are rapidly being cleared to dig mining pits, roads and processing kilns. Once mining begins, toxic substances often contaminate rivers and groundwater aquifers.

According to the GI-TOC report, illicit gold mining frequently paves the way for illegal logging, wildlife trafficking and land grabbing. Dirty money is increasingly being invested in cattle ranching that destroys critical forest ecosystems.

Mercury’s Silent Toll

While deforestation often captures public attention, experts say mercury pollution remains one of the most devastating but least visible consequences of artisanal and small-scale gold mining.

Speaking exclusively to IPS during the recent Global Environment Facility (GEF) Assembly in Samarkand, Uzbekistan, Monika Stankiewicz, Executive Secretary of the Minamata Convention on Mercury, warned that mercury contamination continues to threaten millions of people living in mining communities.

“Mercury contamination does not stop at the mining site,” Stankiewicz told IPS.

“It enters rivers and ecosystems, affecting fish, soil and water sources locally.”

For families dependent on fishing and farming, the consequences can be profound.

“Reduced food safety and food security, loss of income from contaminated natural resources, and long-term degradation of ecosystems they depend on,” she explained.

Mercury exposure can trigger neurological damage, memory loss, tremors, respiratory illnesses and reproductive health complications. Children are particularly vulnerable.

The impacts extend far beyond mining sites themselves.

Mercury released into the environment can travel vast distances through atmospheric circulation. Indigenous communities in the Arctic, for example, are experiencing mercury contamination despite having no mercury-intensive mining activities in their territories.

Following the Money

Yet environmental damage represents only one side of the illicit gold equation.

Several participants stressed that illicit gold is fundamentally a financial crime issue.

Julia Yansura, programme director, Environmental Crime & Illicit Finance, FACT Coalition, said billions of dollars earned through environmentally damaging mining activities continue to enter legitimate financial systems without scrutiny.

“What we are discussing today is not merely an environmental issue,” she said. “It is also a financial crime issue.”

Traditional responses have focused heavily on police raids and military operations targeting miners.

But according to Yansura, such interventions often fail because they focus on low-level actors while leaving intact the financial networks that sustain illegal mining.

“A more effective approach would focus on following the money,” she said.

The GI-TOC report supports that assessment, warning that criminals increasingly control entire gold supply chains.

The report also identifies growing use of cryptocurrencies and gold-backed stablecoins as emerging mechanisms for laundering illicit proceeds outside traditional anti-money laundering frameworks.

London’s Hidden Role

Much of the webinar focused on the responsibilities of major financial centres.

A coalition of 35 civil society organisations has urged governments gathering at the UK Illicit Finance Summit to recognise that gold has evolved beyond a commodity into what they describe as a strategic vehicle for organised crime, sanctions evasion and corruption.

The coalition notes that London remains the world’s largest over-the-counter gold trading hub, handling approximately 70 percent of global OTC gold trading volumes.

Because illicit gold frequently passes through multiple countries and refineries before reaching financial markets, campaigners argue that financial centres can no longer treat illegal mining as a problem confined to producer countries.

“The solution cannot come only from mining countries,” Yansura said. “It must also come from the financial centres where profits are ultimately laundered and legitimated.”

The coalition is calling for mandatory due diligence requirements, stronger beneficial ownership transparency, enhanced scrutiny of gold traders and robust anti-money laundering obligations across the entire gold supply chain.

A Crisis Outpacing Regulation

Sophia Pickles of the GI-TOC warned that existing international frameworks have failed to contain the evolving nature of illicit gold markets.

“There has undoubtedly been progress,” she acknowledged. “However, our recent research shows that criminal activity linked to gold mining is expanding.”

According to the GI-TOC report, voluntary responsible sourcing standards are insufficient against increasingly sophisticated criminal networks. Information gaps, weak customs oversight and opaque financial transactions continue to provide opportunities for illicit gold to enter legitimate markets.

Researchers argue that current approaches remain too narrowly focused on artisanal mining and conflict zones while overlooking broader vulnerabilities embedded throughout global supply chains.

Among the report’s key recommendations are legally binding due diligence requirements, stronger oversight of international bullion centres, mandatory transparency measures and enhanced scrutiny of financial institutions.

Searching for Solutions

Despite the scale of the challenge, Stankiewicz believes progress is possible.

Under the Minamata Convention, countries with significant artisanal and small-scale gold mining sectors are required to develop national action plans aimed at reducing mercury use and protecting communities.

The results, she says, are encouraging.

Countries are increasingly adopting mercury-free technologies, strengthening regulations and formalising parts of the mining sector.

Beyond the Gold Rush

As the webinar drew to an end, panellists emphasised that illicit gold is not just a mining issue but an environmental, health, governance, human rights and financial crime crisis.

For Mendoza Díaz and communities living on the edge of gold extraction, the message was crystal clear.

“We are not just defending our land and our territories; we are defending life itself and our ecosystem.”

IPS UN Bureau Report

 

Follow @IPSNewsUNBureau
!function(d,s,id){var js,fjs=d.getElementsByTagName(s)[0],p=/^http:/.test(d.location)?'http':'https';if(!d.getElementById(id)){js=d.createElement(s);js.id=id;js.src=p+'://platform.twitter.com/widgets.js';fjs.parentNode.insertBefore(js,fjs);}}(document, 'script', 'twitter-wjs');

 

Related Articles

• https://www.ipsnews.net/2026/06/as-global-demand-for-gold-grows-un-mercury-head-warns-toxic-fumes-put-women-in-a-motherhood-dilemma/
• Pacific Islanders Combat Mercury Poisoning of the Environment
• Artisanal Miners in Western Kenya Move Away From Mercury

On Saturday Wales face South Africa - a nation who never seem to run out of international-class players. Are there lessons the tourists can learn?

The 2026 World Cup saw Africa send its largest ever contingent to the finals, but five sides were eliminated by late goals as underdogs Cape Verde impressed.

Sorry, this entry is only available in Greek.

Delegations

Source : © European Union, 2026 - EP

A delegation from Parliament’s Committee on Foreign Affairs, led by Chair David McAllister, will be in China on 21-23 July for high-level meetings with the Chinese authorities.
Committee on Foreign Affairs

Source : © European Union, 2026 - EP

A delegation from Parliament’s Committee on Foreign Affairs, led by Chair David McAllister, will be in China on 21-23 July for high-level meetings with the Chinese authorities.
Committee on Foreign Affairs

Source : © European Union, 2026 - EP

Map of the Strait of Hormuz. Credit: Wikimedia/Goran_tek-en

By Maximilian Malawista
UNITED NATIONS, Jul 17 2026 (IPS)

A continuation of hostilities within the Strait of Hormuz is once again threatening one of the world’s most critical supply chain arteries, posing another wave of disruption which could choke the global energy, shipping and commodity markets. With roughly a quarter of global seaborne oil trade transiting through the Strait, alongside significant flows of liquefied natural gas and fertilizers, further constraints on commercial traffic could send new cost pressures cascading through supply chains that have yet to absorb the full effects of the earlier conflict.

Unlike the initial disruption, this latest escalation is hitting an already elevated and damaged cost base. U.S. President Donald Trump had proposed a 20 percent charge on cargo transiting the Strait, a plan he abandoned on July 14th after pressure from Gulf allies. At a current crude oil price of roughly USD 85 per barrel, a 20 percent levy on all cargo would amount to an additional USD 17 per barrel, around 17 times Iran’s previously proposed USD 1 per barrel toll.

Yet, the larger challenge remains whether an assurance of safety through the Strait can really be guaranteed. While Washington has promised to safeguard commercial vessels attempting to transit, multiple vessels have been struck by Iranian forces, including the UAE-flagged supertankers Mombasa and Al Bahiyah on July 12th. Both vessels have a capacity of roughly 2 million barrels of oil, placing the potential value of a full cargo at roughly USD 171 million before insurance, maintenance and transit costs are considered.

If continued attacks deter vessels from transiting the Strait, constrained oil flows could combine with increased insurance premiums and higher transport costs, pushing additional expenses through global supply chains and eventually onto consumers.

These effects are already visible when examining vessel movements. On July 15th, a total of five transits were recorded, three inbound and two outbound, with one of those ships being Iranian-flagged outbound. Daily throughput in deadweight tonnage (DWT) stood at 130,311 DWT, or just 1.27 percent of the 10.3 million DWT pre-conflict daily average. Meanwhile, approximately 450 vessels remain waiting to transit the Strait, including 120 tankers, 180 bulk carriers and 150 other vessels.

War risk premiums, the additional fees charged to insure vessels operating within conflict zones, have skyrocketed from a 0.15 percent pre-conflict rate to 5 percent, a more than 33-fold increase. Very large crude carriers (VLCCs) can be valued from USD 130 million to more than USD 170 million, meaning a five percent premium could add an additional cost of USD 6.5 million to USD 8.75 million per voyage. For a VLCC carrying 2 million barrels, that would amount to roughly USD 7.5 million, compared with approximately USD 2.225 million under Iran’s proposed USD 1-per-barrel toll combined with pre-conflict war-risk premiums.

However, the compounding effects extend beyond oil. Data from the World Trade Organization’s (WTO) Strait of Hormuz Trade Tracker shows that while crude oil shipments had begun to recover marginally, liquefied natural gas (LNG) and fertilizer-related shipments remain at a virtual standstill, with zero outbound shipments currently recorded. Renewed escalations risk further restricting already depressed commodity flows, with approximately one-third of the world’s seaborne fertilizer trade and one-fifth of global LNG transiting through the Strait.

Using a volume index in which 100 represents average volume levels, the WTO recorded a volume index of 25.69 for LNG on July 5th, following nearly four months in which shipments were recorded on only four other days. Fertilizer-related shipments showed greater resilience, recording a volume index of 97.62 on June 23rd. However, no further fertilizer-related shipments have been recorded, leaving the trade flow at a standstill for more than three weeks.

These restrictions could be particularly damaging for energy- and food-importing economies, notably developing countries that spend significant shares of national income on essential imports of energy and food. Simultaneous increases in fuel, transportation, and agricultural inputs risk creating a broader inflationary shock. Higher fertilizer costs can increase agricultural production costs, while elevated energy and shipping expenses raise the cost of transporting goods from exporters to importers, leaving consumers exposed to several layers of the same disruption.

The disruption has also carried a significant human cost. The International Maritime Organization (IMO) has warned against continued commercial transit through the Strait, with IMO Secretary-General Arsenio Dominguez urging shipowners, operators, and flag States, along with all relevant authorities to “avoid exposing seafarers to unnecessary danger by transiting the Strait.” At the same time, the United States has announced that it will resume a naval blockade targeting vessels transiting to and from Iranian ports. Iran, meanwhile, has framed its control over the Strait as a national security issue and has threatened that it will remain closed “until the end of America’s evils.”

At its 137th session, the IMO Council reaffirmed that the right of transit through straits used for international navigation “should not be threatened, impeded, denied, hampered, impaired or suspended,” reiterating that any measures taken by coastal states to regulate traffic in vital shipping lanes should be done in accordance with IMO regulations under the International Convention on the Safety of Life at Sea (SOLAS). The Council also stated that traffic through the Strait must “remain free of any tolls and charges, in accordance with international law, including the IMO Convention.”

UN High Commissioner for Human Rights Volker Türk warned that “Reports on the closure of the Strait of Hormuz are very alarming for their impact on human rights far beyond the region,” describing the Strait as “a vital lifeline on which millions are reliant.”

The dangers are also being borne directly by seafarers trapped in the Persian Gulf. Of approximately 20,000 seafarers stranded by the crisis, around 11,000 have been evacuated through an IMO-supported initiative. However, evacuation operations have reportedly been paused since June 25, leaving thousands still stranded.

The economic consequences of the initial disruption were already substantial before this latest escalation. According to the World Bank, global energy prices rose by 24 percent following the conflict’s onset, with fertilizer prices projected to rise by more than 30 percent in 2026. Renewed hostilities in the Strait now threaten to compound these pressures, demonstrating how insecurity within a narrow stretch of water can transmit costs across global supply chains, from ships at sea to businesses, households and economies around the world.

IPS UN Bureau Report

 

Follow @IPSNewsUNBureau
!function(d,s,id){var js,fjs=d.getElementsByTagName(s)[0],p=/^http:/.test(d.location)?'http':'https';if(!d.getElementById(id)){js=d.createElement(s);js.id=id;js.src=p+'://platform.twitter.com/widgets.js';fjs.parentNode.insertBefore(js,fjs);}}(document, 'script', 'twitter-wjs');  

  

 

UN Human Rights Chief Volker Türk visit to the Al Afad IDP camp, in Sudan. Credit: Anthony Headley/OHCHR
 
It has been three years since the start of war in Sudan. Survivors and human rights defenders struggle to keep human rights a reality as millions of lives have been impacted by violence, displacement and silence.

By UN High Commissioner for Human Rights
GENEVA, Jul 17 2026 (IPS)

Three years into the war in Sudan, survivors and human rights defenders are struggling to respond to overwhelming needs amid widespread violence, displacement, and limited global attention. As horrific violations and abuses intensify and those documenting them become targets, calls for accountability and sustained international engagement grow more urgent.

“The violations are severe: torture, rape, and other forms of sexual violence affecting women, men, and children,” said Dr. Nahid Jibrallah, founder and director of the SEEMA Centre for the Protection of Women and Children, a Sudanese civil society organization that has spent years supporting those affected by violence.

SEEMA Centre, now based in Kampala, Uganda, due to the war, provides medical, psychosocial, and legal and social assistance to Sudanese victims of torture in Uganda, as well as to their family members, with the support of the UN Voluntary Fund for Victims of Torture. Through the project supported by the Fund, it expands its services to Sudan to provide critical services and support to victims of torture, leveraging its experience and expertise to document and report on violations, advocate for accountability, and provide targeted services to those affected.

The Fund is issuing a special call for emergency applications for Sudan in response to the surge in needs of survivors.

While Sudan has endured periods of conflict over decades, the current war which began in April 2023, has reshaped the country in devastating ways.

UN High Commissioner for Human Rights, Volker Türk, recalled in a statement during his recent visit to Sudan, that he was shocked by accounts of extreme brutality, including atrocity crimes.

“I heard harrowing stories from survivors who witnessed the killing of their loved ones, and from women who had been subjected to gang rape and other forms of torture,” he said.

The conflict has also driven Jibrallah and her team to flee the country, so they are now working from Uganda.

“Torture is used as a weapon to control communities, including sexual abuse and also trafficking,” she said.

She said her colleagues at SEEMA Centre and other frontline groups, haven’t been spared the brunt of war. The war has created not only a humanitarian emergency, but a protection crisis for those trying to respond. She said that doctors, lawyers, health personnel, and human rights activists have been threatened, detained, tortured, and even killed for carrying out their work. The very people documenting violations and supporting survivors have become targets themselves.

The scale of suffering is unlike anything they have faced.

“Unfortunately, we cannot respond to this high level of need,” Jibrallah said. “The need is overwhelming, complicated, and spread across areas where even access is a challenge.”

“What we need is not to compromise human rights for any political agenda,” Jibrallah said. “We do not want resources to go to fuel the war or to mask human rights violations.”

UN Human Rights in Sudan

Sudan is now facing the world’s largest displacement crisis. Since the conflict began in April 2023, an estimated 14 million people have been forced from their homes, both within Sudan and across its borders.

“What makes Sudan’s crisis even more alarming is its invisibility. The world is not watching closely enough, but we are here, despite insecurity and access restrictions,” said Li Fung, UN Human Rights’ Representative in Sudan, on the staggering human cost of the Sudan conflict.

UN Human Rights has continued to monitor, document and analyze serious violations of human rights and international humanitarian law, despite access and security constraints. This work not only informs protection, humanitarian, and political responses today, but preserves vital evidence for future accountability and access to justice for victims and their families.

Civilians continue to endure the most horrific violations and abuses, forced displacement, trauma, and a dire humanitarian situation. Through its engagement on the ground, the Office is documenting violations, listening to survivors and communities, working with civil society and community networks, and bringing their voices to the attention of the world to press for action to end the war.

To this end, Jibrallah emphasised that documenting violations is essential and stressed the need for accountability: “It is very important to ensure accountability and to study this data, and to ensure that this will not happen again. It should be used for sustainable peace.”

IPS UN Bureau

 

Follow @IPSNewsUNBureau
!function(d,s,id){var js,fjs=d.getElementsByTagName(s)[0],p=/^http:/.test(d.location)?'http':'https';if(!d.getElementById(id)){js=d.createElement(s);js.id=id;js.src=p+'://platform.twitter.com/widgets.js';fjs.parentNode.insertBefore(js,fjs);}}(document, 'script', 'twitter-wjs');  

  

 

Jérôme Kym muss in Gstaad im Achtelfinal die Segel streichen. Für Dominic Stricker geht es am Freitag weiter, der Regen macht ihm einen Strich durch die Rechnung.